Mitől válnak a gomba spórás elképzelések szektává, és miért nem egyenlő ez olyan esetekkel, mikor néhány közeli baráttal megbeszéljük, hogy a citromfű tea igenis jót tesz elalvás előtt, még akkor is, ha a környezetünkben mindenki más mélyen meg van győződve róla, hogy e téren csakis az orvosok által felírt nyugtatók segíthetnek? És ha nagyon szeretjük a videó-játékokat, miközben mindenki más körülöttünk hülyeségnek tartja, akkor egy szekta tagjai vagyunk?
Kultuszt lehet csinálni szinte bármiből, viszont ennek a szónak egy igazán negatív hangzata van. Ki akarna szekta tag lenni? Egyértelműen senki. Így egyetlen szekta tag sem szokott úgy nyilatkozni, hogy ő egy kultusznak a része. Általában valami közösség, csoport, vagy ehhez hasonló szavakkal jellemzik ezeket, ugyanis az ilyen kultusz imádó gyülekezetekről az a benyomásunk van, hogy biztosan agymosottak.
Ott van például a gomba szekta, melynek Pisztácia hírhedten tagja. Ki hinné el, hogy a gomba megoldást jelenthet mindenre? Csak valaki nagyon naiv, akinek azt is meg lehet magyarázni, hogy az ég az valójában zöld. Persze Pisztácia maga elég fiatal, némi naivitás jöhet korából fakadóan, de az ok nem ebben keresendő.
Nagyon sokszor az ilyen „közösségekben” hamis, de logikusnak tűnő érvekkel építik fel azt a világlátást, amely utána magához tudja vonzani és a körön belül tartani az egyéneket.
Talán ismeretes, mi az aktív szén. Úgy kell elképzelni, mint egy szivacsos anyagot, amely szerkezetének köszönhetően rengeteg anyagot tud magába szívni, és így ártalmatlanítani. Nem mindent, természetesen, de sok esetben az emberi emésztésnek is hasznára válhat mérgezés esetén, mert a magába zárt méreganyag a szervezettel közvetlenül már nem érintkezik, és így anélkül tud távozni a káros anyag, hogy az ember a mérgezés tüneteit produkálná. Ha a mérgezés már megtörtént, akkor pedig ugyanezen felszívó, magába záró hatása miatt hozzá járul a tünetek enyhítéséhez és a méreganyagok szervezetből való kiürítéséhez. Jótékony hatásáról – mérgezés esetében – már az ókori Egyiptomból is maradtak ránk feljegyzések.
Képzeljük el, hogy egy előadáson ülünk, ahol elmagyarázzák nekünk, hogy a gomba spórák, vagy adott esetben egy specifikus csoportba tartozó gombák spórái ugyanilyen módon működnek a szervezetben. A spórákhoz hozzá tapadnak a káros anyagok a szervezetben, az emésztő rendszerből, és a megfelelő gomba esetén minden egyéb helyről is – így például az adott gomba tisztítja a vért, a tüdőt és egyéb légző szerveket, enyhíti a gyulladást a test különböző részein, és a többi. Ráadásul a gomba, az aktív szénnel ellentétben, még konkrét tápanyagokat is juttat a szervezetbe, így nem csak felszívja a káros anyagot, hanem helyébe egy „pozitív csomagot” dob le. Tehát a fogyasztásával nem vesztünk semmit, cserébe viszont nagyon sokat nyerünk!
Szóval felvázolnak előttünk valamit, amiről elképzelhetőnek tartjuk, hogy igaz lehet, de egyértelműen se megcáfolni, se igazolni nem tudjuk. Felmerül a kérdés, ha hallunk valamit, amiről nem tudjuk eldönteni, igaz-e, vagy sem, akkor miért hisszük el? Miért nem maradunk meg a tartózkodó szkeptikusság mezején?
Jung svájci származású pszichiáter úgy fogalmazta, „A hit azonban karizma, […] nem pedig módszer.” (1) Tehát ha olyan embertől halljuk a gomba-spórák bemutatását, aki karizmatikus, valószínű, hogy a bennünk lévő egészséges kétely egy igen nagy része elalszik. Azonban esetünkben azt láthatjuk, hogy igenis van egy módszer is, ugyanis ebben a szektában előírják, hogy mindenre a gombát kell enni, inni, és a tagok is cserélgetik egymás között a tippeket, lényegében ezzel folyamatosan megerősítve önmagukat és egymást abban a felfogásban, hogy a gomba az emberiség egyik rejtett kincse, mely csak a kiválasztottak előtt fedi fel a titkát. Vagy legalábbis azok előtt, akik hajlandóak voltak megkérdőjelezni a szürke hétköznapok valóságát.
A bizalmi kör a szektában kialakul, a tagok egymást kérdezik ügyes-bajos dolgaikról, és nem azokhoz fordulnak, akik körön kívüliek, hiszen ők „úgysem értenék meg őket”. Így egy idő után a tagok szinte minden tekintetben a többi tag véleményére támaszkodnak. Ráadásul sok esetben munkát, és így megélhetést is a szektás ismeretségeken keresztül szereznek a tagok, esetleg egymást, vagy főleg a vezetőjüket, esetleg valami közép-vezető tanácsát kérik számos kérdésben, például tanulmányokkal vagy költözéssel kapcsolatban. Lényegében minden olyan döntés előtt, ami bármilyen stressz helyzettel, vagy bizonytalanság érzettel járhat, ott egymás visszajelzéseit keresik a tagok.
Azonban a szekták nem szerveződnek össze, maguktól, csak azért mert van néhány ember, aki meg van győződve róla – lehet, hogy akár jogosan is – hogy a családi recept alapján készülő gomba leves némileg segített a betegség utáni fáradtság enyhítésében. Kell valaki, aki szervez, egy központi figura, aki általában az egész szektának is a kulcs embere, akinek a felfogása köré épül a hozzáállás. Ez mindig valami alternatív módszer lesz, mindig valami olyan, ami a „ráébredés” hatását kelti. Ahhoz hasonló érzés, mint mikor az ember sokáig nem tudja, mi tévő legyen egy helyzetben, majd a véletlen folytán felvillan előtte, mit is kéne csinálnia. Olyasmi, mint mikor az ember hirtelen úgy érzi, rálel a saját útjára.
Ha egy pillanatra visszatekintünk arra a képre, hogy van néhány ember, aki nagyra tartja a családi gomba leves receptjét, és elképzeljük, hogy ők kiülnek egy piknikre, ahova mindenki a saját leveséből hoz egy kóstolót – vajon ez már szekta? Nos, nem, ez még egyértelműen nem az. Akkor mitől válhat azzá?
Ha ezen emberek közül van, általában egy vezéralak, aki saját felfogását és világlátását ezzel a gomba levessel igazolja, és úgy állítja be, hogy az élet minden kellemetlen és kegyetlen kérdésre van válasz abban a levesben. Az egész egyáltalán nem a gombáról szól, hanem arról, hogy ő úgy gondolja, az ő világnézete feljebb való mindenkinél – vagy, éppen attól tartva, hogy ez nem így van, igyekszik minden körülötte lévőt meggyőzni a saját elképzeléseinek valóságosságáról.
Az élet nehéz kérdései, a betegség, a búcsú, a fájdalom attól, hogy nem tartozunk valahová, hogy nem ismernek el, hogy nem látják bennünk az értéket, hogy egész életünkben hülyének néztek minket, az az érzés, hogy nem szeretnek minket sem magán, sem professzionális életünkben, hogy az élet értelmetlen, és időnk lejártával majd csak a semmire tekinthetünk vissza napjainkból – könnyen orvosolhatóak azzal, ha a gomba leves takarója mögött a tagoknak felajánlja a vezető, hogy az oda tartozással el fogják őket ismerni, hiszen a tagok többségében igenis elismerik egymást. Hogy szeretni fogják, hogy tartozhat valahova, hogy ő is belekóstolhat abba az igazságba, ami mellett a legtöbb ember – akik magukat oly okosnak állítják be – nap mint nap elmegy. A gomba ráadásul gyógyír minden betegségre, így ez a nehéz kérdés is le van tudva. Sokszor az önigazolást keresi egy ilyen szektában a vezető, ahogy ugyanazt keresik a tagok is.
Egy éppen nehéz életszakaszban lévő ember könnyen hajlik arra, hogy egy ilyen szektába észrevétlenül belesodródjon, hiszen, ahogy már említettem, ezek sosem definiálják magukat szektaként. Egy közösség, ahol megértenek, elfogadnak, tuti tippeket adnak, amiket máshol nem kapnál meg, és nagyon röviden ott áll mögötte az üzenet: hogy az oda tartozással akkor az életben már minden könnyebb lesz, mert van aki szeret, elismer, ad a véleményedre, és olyan érzés, hogy végre mások is látják benned az értéket anélkül is, hogy neked minden áron az élet kimerítő és gáncsoskodó lóversenyében kéne részt vegyél, hogy igazoljad, te is érsz valamit.
Ez a nehéz időszak nem kell valami felfoghatatlanul nehéz időszak legyen. Lehet ez egy szakítás, lehet ez egy elköltözés távolra onnan, ahol az ember felnőtt, és az ismeretség és társaság hiánya kikezdi az ember ellenálló képességét – ahogy ezt látjuk Pisztácia esetében is.
És hogy hogyan működnek ezek a szekták? Az életmód igen erősen kontrollálva van, mely eleinte nem kontrollnak tűnik, hanem rengeteg új módszernek, amelyek segítenek, választ adnak az eddigi nehéz kérdésekre, kitöltik az űrt, és leveszik a felelősséget az egyénről, hogy neki magának kelljen tapasztalat útján kialakítani az életmódját. Hiszen mennyivel könnyebb követni valakit, aki „már többedjére él a földön, és kitapasztalta”, valamint ahogy Pisztácia is mondja, mennyire nem egyértelmű, „hogyan is kell jól élni.” Bizalmi körön keresztül ismertetnek meg újabb és újabb embereket ezeknek a szektáknak az elgondolásaival, hiszen akiben bízok, annak könnyebben elhiszek egy kicsit meredek elgondolást, mintha az utca végéről egy részeg, ismeretlen ember félhomályban oda kiálltja, hogy „éljenek a gombák!”
Lehet azt gondolni, hogy rendben, nehéz korszaka volt valakinek, de miután elmúlik az a nehézség, utána az embernek csak van igénye arra, hogy minden visszaálljon a normális kerékvágásba, és csak felébred rá, hogy a szombat délutáni kellemes gomba-leves piknik helyett egy szekta gyűlésén ül, ahol azt hallgatja, hogy a világ egyértelműen felosztható két részre: azokra, akik a gomba köré szervezik az életüket, és a többiekre, akik még mindig sötétségben élnek. Egy szektához való tartozás különböző szakaszait elemző kutatás azt találta, hogy a megvizsgáltak körében az átlagosan szektában eltöltött idő körülbelül 18 év volt. (2)
Ha már benne van az ember, és minden bizalmas kapcsolata átalakul, kérdéseit elsősorban a szekta többi tagjával beszéli meg, és különben is, ha kételye támadna akkor vagy megnyugtatóan megpróbálják visszaállítani a hitét, vagy beállítják úgy, mint aki elvesztette józan eszét, és ezután mehet ő is élni a sötétségben.
Ahogy az első benyomás sokat számít akkor, mikor egy emberrel ismerkedünk meg, úgy sokat számít az is, milyen érzések jártak át, mikor bekerültünk egy közösségbe, mert ha szeretettnek és tiszteltnek éreztük magunkat, akkor mindig ezt az állapotot akarjuk visszaállítani, akkor is, mikor az elfogadásból már csak elnyomás lett.

(1) 864, C.G.Jung : A nyugati és keleti vallások lélektanáról
(2) Shaelen Grant: THE CULTIC LIFECYCLE: A THEMATIC ANALYSIS OF FULFILLMENT AND FEAR IN CULT MEMBERSHIP

További referenciák:
Melissa M. Greiser: Understanding Cult Membership: Beyond “Drinking the Kool-Aid”
Jonica V. Carlton Best: Cults: A Psychological Perspective